facebook  google  instagram logo  twiter  youtube  kozjolet678

Mentés

Mentés

Mentés

kids 1093758 1920

A Zala Megyei Vadászkamara és Vadászszövetség „A mesélő Vadász" címmel népmese illusztrációs rajzpályázatot hirdet általános iskolások részére.

Az alkotások készítésénél bármilyen technika kreatívan használható, A4-es méretű rajzlapra. A pályaműveket a Zala Megyei Vadászkamara címére kérjük eljuttatni (8900 Zalaegerszeg, Petőfi Sándor u. 39.) 2019. június 30-ig.

Pályázni lehet egyénileg és oktatási intézményen keresztül. Kérjük, hogy a rajzok hátoldalára nyomtatott betűvel írják fel a pályázó nevét, iskoláját, osztályát, postacímét, valamint telefonos elérhetőségét. Információ: +36303212552
A díjazottakat előzetesen telefonon, vagy e-mailben tájékoztatjuk. A nyeremények 2019. augusztus 31-én a Zalai Vadászati Évadnyitón, a Sohollári-völgyben (GPS: N 46.7257; E 16.8953) kerülnek átadásra, illetve a kiemelkedő pályaműveket a rendezvényeinken kiállítjuk.
A pályázatra beküldött alkotásokat az eredményhirdetést követően megőrizzük. A pályázó a pályázat benyújtásával egyidőben lemond a mű tulajdonjogáról.

Inspirációnak a következő mesét ajánljuk, de a népmese szabadon választható.

 

A csillagász, a lopó, a vadász meg a szabó 

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy szegény ember, s született négy fia. De valahogy olyan szegény maradt, hogy nem tudott egyiküknek se örökséget adni. Azt mondta hát nekik:
– Menjetek, fiaim, próbáljatok szerencsét. Tanuljatok ki valami mesterséget.
El is indult a négy fiú, mentek, mendegéltek, míg csak el nem értek egy keresztúthoz, ami éppen négyfelé ágazott. Ott aztán elbúcsúztak egymástól, de előbb megbeszélték, hogy négy esztendő múlva ugyanazon a helyen találkoznak, ha meg nem halnak addig.
Telt-múlt az idő, a négy fiú meg szépen kitanult közben. Az elsőből csillagász lett, a másodikból lopó, a harmadikból vadász, a legfiatalabból szabó. S a megbeszélt napon mindegyikük elindult hazafelé. Mikor a keresztúton összetalálkoztak, mindjárt továbbindultak az édesapjukhoz, hogy jelentsék neki: kitanulták a mesterségüket.
– Jól van, fiúk, én hiszek nektek – mondta az öreg. – De azért mégis szeretnék bizonyságot látni. Mondd csak, fiam, te csillagász, mit látsz annak a fának a tetején? De jól nézd meg!
– Hát, látok egy fészket, egy aranymadár ül benne öt tojáson.
– Na, lopó – fordult a másikhoz az öreg –, ha tenéked ez a mesterséged, lopd el azt az öt tojást, de úgy, hogy a madár észre ne vegye.
A lopó egyből fölmászott a fára, észrevétlenül ellopta az öt tojást, s odaadta az apjának. Az öreg meg letette az asztalra. Mindegyik sarkára egy tojást, az ötödiket meg a közepére. S odahívta a harmadik fiút.
– Na, fiam, te vadász, ha csakugyan ez a mesterséged, lássuk, hogyan lövöd ezt az öt tojást egy golyóval kétfelé!
A vadász rögtön fogta a puskáját, megpróbálta – és sikerült neki. Az öreg erre is csak bólintott.
– Jól van, fiam, te is jól kitanultad a mesterséged. Hanem te, negyedik fiam, te szabó, terád vár a nagy feladat most már! Úgy varrd össze ezt az öt tojást, hogy a fiókáknak semmi bajuk se legyen bennük.
A szabó nem sokat töprengett, fogta a tűt, és összevarrta a tojásokat. De hogy sikerült-e az összevarrás, az még nem biztos: majd ha kikelnek a fiókák, akkor tudjuk meg.
S az öreg újra odaintett a második fiának:
– Na, lopó, vidd vissza a fészekbe a tojást, hadd lássuk meg, mi lesz pár nap múlva.
Hogy mi lett? Pár nap múlva kikeltek a fiókák, de olyan hibátlanul, hogy még az anyjuk is meg volt elégedve velük. Csak egy halvány kis piros csík volt a nyakukon: csupán ennyi nyoma maradt a szabó öltögetésének.
Így aztán az öreg is megnyugodott végképp, hogy a négy fiú jól kitanulta a mesterségét. Most már csak az volt hátra, hogy ne csak játszogassanak az ügyességükkel, hanem valami hasznost is cselekedjenek.
S akkor – hogyan, hogy nem – éppen meghallották, hogy a királynak elveszett a lánya.
A csillagász rögtön kapta a messzelátóját, s nyomban meglátta a királylányt, amint a tenger kellős közepén ül, egy sziklán. Azazhogy nem is csak ült, hanem aludt; s nem is a puszta sziklán, hanem a hétfejű sárkány ölében.
A négy fiú tüstént jelentkezett a királynál, s kértek tőle egy erős hajót, hogy majd ők megmentik a királylányt.
A hajót megkapták, s el is értek szerencsésen a sziklához.
Ott verte őket a hullám a nagy tenger kellős közepén, ők meg csak tanakodtak.
A vadász mind csak azon volt, hogy veszi a puskáját, és lelövi a hétfejű sárkányt, de a csillagásznak sehogy se tetszett a dolog. Mert mi lesz, ha véletlenül a lányt éri a golyó?
– Hanem te, lopó – mondta az öccsének –, ha a tojásokat el tudtad lopni, lopd el most a lányt!
S úgy is történt. Kikötöttek a szikla aljában, a lopó lesurrant a hajóról, s még ötvenet se számoltak, már ott volt ismét a fedélzeten, karjában az alvó királylánnyal. Aztán szélnek fordították a hajót, és elindultak a tenger partja felé.
Csakhogy azonközben a sárkány is fölébredt ám! Kinyitotta a hét pár szemét, és látta, hogy oda a királykisasszony! Azonnal felrepült a magasba, messze a sziget fölé, messze a hullámok fölé, és egyszerre a hét pár szemével megpillantotta a hajót.
„Csak ott lehet a királykisasszony, sehol másutt!” – gondolta, és tüzes forgószélként a hajó felé repült.
A vadász meg észrevette. Fölkapta a puskáját – süvített a golyó, és éppen jó helyre süvített: a kegyetlen sárkány szívébe.
Az már kevésbé volt jó, hogy a sárkány irdatlan nagy teste éppen a fedélzetre zuhant le, és az iszonyú zuhanástól ízzé-porrá ment a hajó… Alig maradt épen pár szál deszka meg árboc-csonk – azokba kapaszkodott a négy fiú meg a királylány. S csak verte, dobálta őket a hullám.
S akkor így kiáltott fel a vadász:
– Így nem maradhatunk sokáig, mert megfagyunk csuromvizesen. Te vagy a szabó, öcskös, találj ki valami okosat!
S a szabó azonnal munkához látott. Addig ügyeskedett a hullámok között, míg valahogy össze nem szedte a roncsokat, jó erős öltésekkel összevarrta őket. Csakhamar újra együtt volt a hajó, ott úszott a tengeren, ha nem is olyan büszkén, mint azelőtt, de arra mégis jó volt, hogy hazavitorlázzanak vele.
Volt is öröm aztán a királyi udvarban! Sírt az öreg király, csókolgatta az elveszett lányát, a legényektől meg azt kérdezte:
– Most azt mondjátok meg, melyikőtök érdeme a nagyobb, ahhoz adom a lányomat feleségül.
Azt mondja erre a csillagász:
– Csakis az enyém, hiszen én láttam meg, hogy hol van, a tenger közepén, a sziklán.
Mire a lopó rögtön:
– Csakis én érdemlem meg, mert én loptam el a sárkánytól.
Mire a vadász dühösen:
– Hiába loptad el, mert ha én le nem lövöm a sárkányt, valamennyiünket fölfalt volna.
Mire a szabó még dühösebben:
– Engem illet a leány, mert ha én össze nem varrom a hajót, mind odavesztünk volna a tengerbe.
S szó szót követve, majdnem hogy összevesztek. Végül is az öreg királynak kellett igazságot tenni. S azt mondta:
– Négyőtökhöz nem adhatom a lányomat feleségül, ezt ti is beláthatjátok. Hanem adok mind a négyőtöknek egy-egy királyságot. Mert szép az én királykisasszony lányom, de még szebb, ha békességben éltek.
S úgy is lett. Kaptak egy-egy királyságot, s még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

(Forrás)

 

 

Rajzpályázat vadaszkamara 2019 web

 

 

Kapcsolat - Zalaerdő Erdészeti Zártkörűen Működő Részvénytársaság

cim f H-8800 Nagykanizsa, Múzeum tér 6.
tel f +36-93/500-200
mobil +36-30/474-2115
fax f +36-93/500-250
mail fzalaerdo@zalaerdo.hu

Partnerek

agrarminiszterium         OEE logo1   KANIZSATV      filmtar   filmtar 2   zt    erdomezo           vadaszkamara1  amierdonk



Mentés